-1. nap

Elkezdeni nagyon nehéz. Ez az első blogom, fogalmam sincs mit kellene írni bevezetésnek, szóval inkább egyből a közepébe...

A blog írásának gondolata először akkor fogalmazódott meg bennem, amikor komolyra fordult annak a lehetősége, hogy külföldön fogok dolgozni és élni.

Akkor határoztam el, hogy elkezdem. Részben azért, hogy a lelkemnek jobb legyen, hogy "kibeszélem" magamból az összes érzést, amit tapasztalok, részben pedig, mert megígértem valakinek...

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt sokan fogják olvasni, vagy bárkinek is segítséget nyújtok vele, de most pillanatnyilag tök jó ötletnek tartom. Soha sem voltam az a fajta, aki ilyesmiket csinál, aki levelet ír, képeslapot sem küldtem szinte soha az életemben, szóval bocsi, ha béna, de most úgyis nagyot változik az életem, kezdődjön hát ezzel.

Előtte azonban, mielőtt az igazi lényegre térnék, meg kell említeni az okokat, amiért megtörtént minden. Ez azért nagyon személyes lesz, de úgy gondolom fontos...

25 vagyok most, építész végzettséggel rendelkezem, egy kis faluban nőttem fel és kb. 21 éves koromtól kezdve laktam a fővárosban. Nem sok embert ismertem, kapcsolataim sem nagyon voltak, az a fajta vagyok, akinek ha el kell kezdenie az életet, az első lépcsőfoktól kezdve csak magára számíthat és magának kell kiépítenie mindent maga körül. De ez most nem lényeg.

A fővárosban tanultam és utána ott is dolgoztam, ott éltem a barátnőmmel, együtt. És igen, a dolgok akkor változtak meg, amikor a kapcsolat véget ért (erről az iránta érzett szeretetem és a tiszteletem miatt nem fogok bővebben beszélni). De annyit azért leírok, hogy ez az egész szitu olyan, mint egy love story vagy dráma, hogy a vége mi lesz, azt majd a "2 years later" felirat után megtudjuk...

A lényeg, hogy költöznöm kellett. Rengeteg lehetőséget kellett figyelembe venni, maradjak Bp-n, költözzek haza? Egy csomószor rámjött a kurva pánikolás, hogy mi fog történni, minden tiszta bizonytalan volt.

Aztán jött a felismerés, hogy rohadtul nem lehet a fizumból egyedül megélni Pesten, de van pár haverom kint, meg kellene próbálni.

Ezzel kapcsolatban utólag már jó döntés volt meghallgatni idősebb embereket, akik tapasztaltak hasonlókat az életben vagy éppen nem, de szerették volna. A más "hibájából" tanulva, őket hallgatva, "hogy fiatal vagy simán vállald be, ha már egyszer az élet úgy hozta és van lehetőséged, akkor miért ne" határoztam el, hogy hát akkor ja, miért ne.. úgy sincs semmi most, ami itt tartana.

Kib*szott nehéz döntés, kiléptem a komfortzónámból, de megpróbáltam, önéletrajz elküldve.. és bakker, összejött... Felszolgáló leszek, építészként, négyszer annyi pénzért, szép..

Az igazi kaland elkezdődött már azelőtt, hogy ott lennék. A rengeteg intézni való, repjegy (még sosem repültem), a para, az izgalom, a lelkesedés, a szomorúság, a rettegés, a nemalvás, wow!

Egy isteni jelként fogtam fel, hogy pont a hazacuccolásom napján kaptam a hívást, hogy szeretettel várnak, as soon as possible, így 5 napom volt mindent elintézni.

Szerencsés voltam, úgy tudok kiutazni, hogy munkám van és van hol lakni, így tényleg nem kellett olyan sok dolgot intézni..

Miután elintéztem a repülőjegyet, a hülye telefonokat, hogy akkor mire van szükségem, pénz, szállás, fuvar innen, fuvar onnan miegymás, már nem is volt olyan hű de stresszes, ha bárki valaha is segítséget kérne tőlem ez ügyben,már tök nyugodtan tudnék neki tanácsot adni.

Ez az első tapasztalatom, tényleg nem vészes, csak sokat kell telefonálni, kérdezni, keresni és addig ezzel foglalkozni, amíg minden egyes dolog nem lesz konkrét.

Egy nap van repülésig...izgalom a köbön!

 

A mai szöveg afféle bevezetés csak, igazából lehet szinte semmi értelme de mikor már tényleg tapasztalom a dolgokat, folytatni fogom, hogy hogyan élem meg ezeket...

Folyt köv.....

Megosztás a facebookon